Budapest, 1945 - kitörési kísérlet

 

1944. október 28-án kapta parancsba Malinovszkij marsall Sztálintól, hogy a Vörös Hadsereg menetből foglalja el a magyar fővárost Budapestet. Hitler pedig "erődváros"-sá nyilvánította Budapestet és a német-magyar védelemnek parancsba adta, hogy az utolsó emberig védelmezniük kell azt. Ezzel Budapest sorsa megpecsételődött. 1944 decemberének elején kezdődött meg a magyar főváros 14 héten át tartó véres ostroma, amely a II. világháború hadtörténetében Leningrád, vagy Sztálingrád ostromához mérhető hevességgel és intenzitással zajlott és mindkét részről - ezentúl a gyűrűbe szorult fővárosi lakosság részéről is - óriási véráldozattal járt.

 

A németek többször is kísérletet tettek arra, hogy Budapest ostromgyűrűjét feltörjék, de egyik vállalkozás sem járt sikerrel. 1945. január 18-án a főváros Duna bal parti része, Pest már teljesen a szovjetek ellenőrzése alá került. A védelem a budai részeken folytatta az ellenállást, de itt is folyamatosan visszaszorultak, s végül már csak a Várhegy, a Várnegyed volt a kezükben. A véderők főparancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok 1945. február 10-én határozta el a kitörést, noha azt Hitler teljesen ellenezte. A végsőkig leharcolt, lőszer-, élelem- és gyógyszer utánpótlás nélküli, valamint semmiféle tartalékkal nem rendelkező védőknek csak a megadás, vagy a kitörés lehetősége közül kellett választani. A német főparancsnok ezen a napon késő délután az éterben közölte kitörési szándékát a főparancsnoksággal, majd a rádióberendezést összetörette, hogy ellenkező értelmű parancsot már ne vehessen Berlinből.

 

A hosszú harcok alatt a védelem elvesztette nehézfegyverzetének java részét, és a harcjárműveit is, amivel rendelkezett, azt feltűnés nélkül átcsoportosítani nem lehetett. A kitörés tervét tehát csakis egy módon gondolta a parancsnokság végre hajthatónak, ha az kis csoportokban megy végbe. A jelszó: Hitler-Hindenburg. A magas parancsnokság (hadosztály szinten) február 11-én délután két órakor értesült minderről, az ezredparancsnokokkal négy órakor tudhattak erről, s a csapatokkal két óra múlva közölték, hogy a kitörés este nyolc órakor a Széll Kálmán tér, a Széna tér és a Margit körút vonalán lesz végre hajtava... és a cél a saját vonalak elérése át a Budai-hegységen az erdős terepen a legközelebbi német frontszakasz, Szomor irányába. A szovjetek készültek a védők kitörési kísérletére és a budai részen három védőövet építettek ki a feltételezett útvonalak irányába. A főparancsnok, Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok, Dörner alezredes 500 főnyi rohamcsapatával és a magyar I. hadtest parancsnoka, Hindy Iván az Ördögárok mentén kívánta megkísérelni a lehetetlent. Este nyolc órakor indult meg a védők kitörési kísérlete, amelyben valamivel több mint 40-ezer német és magyar katona vett részt, ezek negyedrésze harcképtelen, de még mozgásra képes sebesült volt.

 

Egy túlélő német katona így nyilatkozott a roham kezdetéről: "Átrohantunk a nyílt téren. Süvít, csattog és ropog előttünk, mellettünk, mögöttünk. Géppuskák kelepelnek, géppisztolyok kattognak, lövések dörrenek, kézigránátok robbannak, tűz mindenütt. Gondolkodásra nincs idő. Előttem égő páncélos. Elöl orosz lövegnek kell lennie, amely mindig belelő a tömegbe. Telitalálat telitalálatot követ. Akit eltaláltak fekve marad. Akár a lemmingek, vakon előrehajtva zuhannak a tengerbe, ahogy itt is előrelökdösődik a tömeg, mely nem rég még fegyelmezett volt, s most a vesztébe rohan." A Széll Kámán téret a szovjetek világítórakéták fényébe borították és a hullámzó tömegre össztüzet adtak. Állítólag hangszórókon játszották a közismert slágert "Hiába menekülsz, hiába futsz...", illetve harsogták, hogy "tudjuk, hogy ki fogtok törni, már várunk benneteket." S valóban várták őket... Az 1. magyar páncéloshadosztály parancsnokságát, és a katonáit, akik éjjel 10 és 11 óra körül értek a Szilágyi Erzsébet fasor elejére a Széll Kálmán tér felől hullámzó tömeg látványa fogadta, köztük civilek, gyermekkocsit toló anyák: "hirtelen három szovjet páncélos gördült ki a Pasaréti útról és kb. 100 méterről gránátokkal és nyomjelző lövedékkel vette tűz alá a tömött sorokban haladókat. Elképzelhetetlen ami ott volt. A gránátok 8-10 embert sodortak el mellettem. Amikor ki akart térni az ember, valamilyen alakra lépett, aki jajgatni kezdett." Hegyekben hevertek az elesettek és a legyilkoltak holttestei. A védők mégis áttörték itt a 180. szovjet hadosztály vonalát és kijutottak a Szilágyi Erzsébet fasoron át Budagyöngyéig, Budakesziig. A veszteségek olyan hihetetlenül magasak voltak, hogy az elesettek, a halottak és a vérben fetrengő sebesültek látványa sokkolta a második hullámban induló kitörő katonákat, akik első pillanatban a parancskor, szinte mozdulni sem mertek. A szovjeteket is sokkolta a látvány, a feszültség olyan magas volt, hogy néhol pánik tört ki. De ez valamely szerencsét jelentett, mert rések keletkeztek az ostromgyűrűn, ahol egy ideig át lehetett jutni.

 

Azok, akik valamely áttekintéssel rendelkeztek - mint Helmuth Wolff, a Feldherrenhalle páncélgránátos hadosztály főhadnagya - belátták, hogy a Szilágyi Erzsébet fasoron átrohanva lehetetlen kijutni, parancsot adott, hogy a Vérmezőn és a Kékgolyó utcán kíséreljék meg az áttörést. Hihetetlen - meglehet a szovjetek között is kitört pánik miatt - de sikerült nekik ellenállás nélkül átjutni a kiürített szovjet állásokon és elérték a Budakeszi út elágazásánál a meredek magaslatot, itt aztán még 2000 főnyi védő csatlakozott hozzájuk, így már 3200 fő nyomultak a Budai-hegység vélt rejteke fedezetébe. Körülbelül 16-ezer embernek sikerült ez. Február 12-én reggel sűrű köd ereszkedett le, s ez jótékonyan leplezte a kitörőket, akik az erdős terepen abban bíztak leginkább, hogy ott páncélosokkal már nem találkoznak. Azonban a szovjet gyalogos és lovasjárőrök itt is ellenőrzésük alatt tartották a terepet, a Budai-hegyek nyugati oldalát pedig sűrű aknavető tűzzel árasztották el a szovjetek. A német és magyar parancsnokság és különítmény, amely az Ördögárok irányában kísérelte meg a kitörést, nem járt sikerrel. Visszafordultak, hogy más módon kerüljék ki az ostromlók gyűrűjét, de javarészt fogságba estek, mind a főparancsnok, SS-tábornok, mind Hindy Iván.

 

A budai hegyek rengetegein át harcolva, vagy pánik szerűen zűrzavarban menekültek, akik a Várból kijutottak. Így igyekeztek elérni a saját vonalakat. Az első csapat, amely elérte a biztonságot jelentő frontvonal túloldalát, a Szilasy László tartalékos főhadnagy által vezetett csoport volt, 3 német és 1 magyar tiszt, valamint 23 közkatona. A jelentések szerint február 16-ig alig több mint 600 fő érte el a saját vonalakat, eztán még legfeljebb 100 fő. Sokan hetekig bolyongtak a rengetegben, amíg fogságba estek, avagy meghaltak... A foglyok száma alacsony. erről ugyan számszerű dokumentáció nincsen, de a későbbi feltárásokból, a tömegsírokból látható a beszédes bizonyíték - a tarkólövés, egyértelműen tanúskodik arról, hogy az elfogott katonákat a szovjetek egyszerűen agyon lőtték. A kitört védőknek csak 2%-a jutott át! Bizonyos, hogy a kitörésben résztvevők fele - 17-ezer katona - egy nap leforgása alatt elesett. Nem véletlenül nevezték így: "második Sztálingrád".

forrás: Szercz Miklós



Webmester